Batta András

Miért csatlakozom a bárzongoristákhoz?

A nagyvárosnak is megvolt a maga folklórja. A régi Budapest hangulatához szorosan kötődött a zene: a kávéházi cigányzene és a bárok, mulatóhelyek modernebb, az 1920-as évek jazz illetve szórakoztató zenei világából fakadó, többnyire szóló zongorás vagy kis együttest foglalkoztató kamarazene.

A bárzongoristák! Kik ők? Azok, akik remekül zongoráznak, ezerféle dallam zsong a fejükben, és nem a hangversenytermek  pódiumainak elérhetetlen távolságában fejtik ki művészetüket, hanem a kulináris és zenei  fogyasztók közvetlen közelében. A bárzongorista megszólít, játékával, sajátos énekével kommunikál, és megvan az a képessége, hogy megtalálja azt a dalt, amire közönsége – akár egyénenként, akár közösségként – a pillanat hangulatában vágyik.

A bárzongorázás művészete bizony kihalófélben van – mint ahogyan sajnos a kávéházi cigányzenéé is – és ez nagy veszteség, mert  mindkettő a magyar városok, s elsősorban Budapest életérzésének nélkülözhetetlen részét alkotta.

De hogy ne kelljen véglegesen pontot tenni a bázene-történet végére, és írhassuk tovább e történetet jelen időben is, sőt: a jövőjében reménykedve, alakult meg a Magyar Bárzongoristák Egyesülete. Kicsiny hajó, amely hányódik az egyre agresszívabbá váló pop-zene viharaiban… Néhányan elhatározták, hogy együtt kormányozzák a hajót mindaddig, amíg fel nem lehet kiáltani: „Föld a láthatáron!”

A magam részéről, tősgyökeres budapestiként (sőt: pestiként), zenetörténészként pártolom ezt a kezdeményezést, és lehetőségemhez képest beleteszem emlékeimet, nosztalgiámat, vágyaimat a közös akaratba. Mutassunk föl valamit a múltból, amit nem lenne szabad elveszítenünk ma sem: az élet poézisét!