Berki Artúr

Mindenki zenész a családban. Édesapám bárzongorista volt Kazincbarcikán. Én viszont klasszikus zenei pályára készültem. Apukám is mondta, hogy hagyjam a bárzenét, ő már végigélte, mennyire nehéz ebben mozogni, érvényesülni, megfelelni. Nem elég csak jól zongorázni. Szerette volna, ha én ezt nem élem át. Nem kellett győzködnie, a klasszikus zene volt a mindenem. De rájöttem, hogy nem bírok megállni itt, hiába mondták, hogy nagyon jól megy, belemászkáltam más műfajokba, gondolkodtam, mi jöhet még, dzsessz? Sodródni kezdtem, felléptem kurhausokban, ahol könnyedebb klasszikusokat játszottunk, jöttek a vendéglátóhelyek, aztán a Váradi Roma Café, amit a bátyámmal alapítottunk. Tizenöt évig csináltuk. Élveztük, megszületett hat dupla platinalemez, rengeteget koncerteztünk, zeneileg újra és újra feltöltődtünk, szuper volt! Csak aztán elfáradtunk.
Ezt követően megnyertem a 2012-es bárzongorista versenyt.

Ez után Boscolo, New York Kávéház, itt játszottam nagyságrendileg három évig. Jelenleg a Búsuló Juhászban játszom, ez a fő munkahelyem, heti hat nap. Emellett délben a Fakanál Étteremben, egy vásárcsarnok első emeletén, cimbalom-zongora-hegedű felállásban játszunk cigányzenét, filmzenét, operetteket, amerikai örökzöldeket. Más világ, de az is nagyszerű.

Ez már laza, ez már a pihenés. Főleg a Váradihoz képest. Anno napi két koncert, és volt egy éttermünk is, azt is Váradi Roma Cafénak hívták, rengeteg zenész járt oda, klasszikus, dzsessz, popzenészek jöttek, mert nagyon jó volt a hangulat. Beestünk mi is a koncertek után, játszottunk ott is, olyan minőségben szólaltunk meg, mint a lemezen.

Azt tudom, hogy ha megfogok egy asztalt a zenémmel, odafigyelnek. Még nem voltam olyan helyen, ahol a jó zenére ne figyeltek volna. Szeretek kedveskedni a pincéreknek is, néha jönnek, hogy ezt meg ezt tudom-e. Mondom nem – mert a repertoár sosem lehet elég nagy -, de majd megtanulom. És megtanulom.