Orosz János

zongoraművész, bárzongorista

1926-ban született Békéscsabán. Első két elemit Svájcban, Lausanne- ban járta. 11 éves korában kezdett el zongorázni, akkor kapta első hangszerét. 6 éves korától trombitált is. 1946-ban került Budapestre, felvételizett a Magyar Zeneakadémiára, és Antal István tanítványaként három akadémiát végzett. Az első munkahelye a Pax Bár volt, pár házzal tőle Cziffra György játszott a Café de Paris-ban. Gyakran átment Jánoshoz, jó barátság alakult ki közöttük.
Orosz János bejárta a világot, 1962-ben Németországban turnézott feleségével, Vadas Zsuzsával, aki jónevű énekesnő volt. 1970-ben jutottak ki először Amerikába, New Yorkba, ahol 13 hónapig dolgoztak. Utána következett Los Angeles, ott 4 és fél évig dolgoztak. Ekkor történt, hogy feleségével átruccantak Palm Springsbe, és találkozott Elvis Presleyvel. Presley nagyon kedves volt, átölelte és azt mondta, csináljanak közös fényképeket. Pályája folyamán nagyon sok hírességgel találkozott, Karády Katalinnal szinte naponta találkoztak New Yorkban. Svéd Sándor is ott élt. Sokat zongorázott az éjszakában Glenn Close amerikai filmcsillagnak.
Az idők folyamán nagyon sok zenét írt, aminek 80%-a a fiókban maradt, mert sohasem kért meg senkit, hogy énekelje el szerzeményeit. Amíg felesége élt, addig természetesen ő énekelte a számait. Elvesztése óriási katasztrófa volt számára, egy teljes évig nem nyúlt zongorához. De hitvallása segített, hogy újra talpra álljon, hiszen azt mondta, hogy “a zene kell, mert zene nélkül nehéz élni…”

Egy Orosz Amerikában
Édesapja akrobata, majd zenebohóc volt, ő zongoraművész akart lenni, bárzenész lett. Huszonöt évig játszott külföldön; dolgozott Németországban, Svájcban, New Yorkban és Los Angelesben, ahol a legendák szerint még Elvis Presleyt is kísérte. Orosz János azt mondja: bár igazak lennének a legendák.

Szívesen lettem volna zongorahangoló abban a Klauzál téri házban, amelyben ön lakik.
-Nem járt volna rosszul. Budapesten alighanem itt volt a legnagyobb az egy főre jutó zongorák száma. Itt lakott Seres Rezső, aztán a könnyűzenei élet másik nagy alakja, Beamter Bubi, itt élt gyerekkorában Presser Gábor, néhány évtizede itt élek én is, úgyhogy akadt volna munkája bőven.
-Felemelő pillanat lehetett a ház lakói számára, amikor a művészek a billentyűk közé csaptak, és a levegőben úgy kavarogtak a dallamok, mint máshol a lecsószag.
-Nem volt ebből különösebb probléma soha. Itt mindig természetes volt, hogy gyakorolunk.
-Ön például mióta?
-Én tulajdonképpen nem is zongorán kezdtem, hanem trombitán. Édesapám akrobata, majd zenebohóc volt, annak a számnak az ősét találta ki, amit később Eötvös Gábor vitt sikerre szerte a világban. Tőle is elvették a zeneszerszámait, és neki is mindig volt másik. Nyolc hangszeren játszott, ezek közül nekem ugyan a huszonkét kilós, gombos harmonika tetszett legjobban, csak nem bírtam el. Végül a trombitát választottam, a zongorába csak később szerettem bele, akkor viszont annyira, hogy a Zeneakadémián kötöttem ki, zongoraművész akartam lenni.
-Eszébe sem jutott, hogy cirkuszművész legyen?
-Artista szívesen lettem volna, de anyám nem engedte, mert nem akarta, hogy apámhoz hasonlóan én is állandóan úton legyek. Azt mondta: zűrös élet, meg veszélyes is. Bohóc azonban egyáltalán nem akartam lenni, mert ez nekem mást jelentett, mint azoknak a gyerekeknek, akik azt hiszik, hogy a bohóc élete csupa nevetés meg tortadobálás.
-Miért, milyen a bohóc élete?
-A manézsban vagy a mulatóban valóban színes és érdekes. Apámat különösen szerették: valamelyik svájci lokálban a műsorától egy hölgy nevetőgörcsöt kapott, rosszul lett, végül mentőt kellett hívni hozzá. Apám a manézsban meg a revükben jókedvű volt, igazi mulattató. Ám a magánéletben még mosolyogni se nagyon láttuk. Egyszerű, szeriőz ember volt, szó sincs arról, hogy krumpliorrot ragasztott volna a vasárnapi ebédhez, vagy viccből percenként lisztet fújt volna az arcunkba.
-A krumpliorr helyett maradt tehát a zongora. A Zeneakadémiára járt, hogyan került a pesti bárokba?
-Titokban. A Zeneakadémián tanultam, de ahhoz, hogy valamennyi pénzem is legyen, éjszakánként mentem a lokálokba zongorázni. Akkoriban Budapesten még számtalan lehetőség kínálkozott erre. Csak az Andrássy úton volt vagy öt-hat olyan hely, ahol élő zene szólt.
-Hogy jutott munkához a zenész?
-Eleinte ez pontosan úgy történt, ahogy a húszas-harmincas években készült, amerikai filmekben lehet látni. Az állást kereső muzsikusok ültek a zenészek szakszervezetének folyosóján, és várták, hogy a szobából kikiabáljon valaki, miszerint ide és ide kell egy bőgős, egy dobos vagy egy zongorista. Hozzáteszem: akkoriban hatalmas egyéniségek ültek a bárzongorák mögött: Horváth Jenő, Vécsey Ernő, Cziffra György. Azokban az időkben nem lehetett külföldre szerződni, ez a zenészeknek szerencsétlenség volt, a fővárosiaknak szerencse.
-Ön viszont huszonöt évig játszott külföldön, igaz, nem zongoraművészként, hanem bárzenészként. Hogy sikerült külföldi szerződést kapnia?
-Hivatalosan. Ezen egyébként Nyugaton is csodálkoztak. Én olyankor azt szoktam mondani: azért jöttem ki, hogy odahaza egy Orosszal kevesebb legyen…
-Bánja, hogy nem lett a komolyzene ünnepelt sztárja?
-Nem bánom. És azt sem bánom, hogy a harmadik év után abbahagytam a Zeneakadémiát. Bár addig kitűnőre végeztem valamennyi évet, beláttam: nem lehet éjszaka öt órát játszani, nappal négy órát gyakorolni, plusz még tanulni. Különben is: olyan országban, ahol Kocsis Zoltánok, Ránki Dezsők és hasonló nagyágyúk koncerteznek, nem könnyű labdába rúgni.
-Könnyűzenész lett.
-Könnyű?! Gondolja csak meg: nekem ismerni kell több száz slágert, valcereket, keringőket, magyar nótát, latin-amerikai dalokat, én nem jöhetek zavarba akkor sem, ha Németországban vagy Amerikában kérnek olyan számot, amelyet csak arrafelé ismernek. Arról nem is beszélek, hogy az ötvenes években nálunk még arra is ügyelni kellett, hogy a dzsesszt dél-amerikai ritmusban játszszuk, valamint arra is, hogy mindezt miképpen adja elő az ember. Későbbi feleségemet, Vadas Zsuzsa énekesnőt akivel a Tabányi-zenekarban ismerkedtünk meg, majd huszonöt évig, a legnagyobb boldogságban jártuk a világot azért tiltották le egy időre, mert a hatalom emberei szerint „kozmopolita módon mozgatta a fenekét”.
-A legendák szerint ön nemcsak a feleségét kísérte, de egy alkalommal magát Elvis Presleyt is.
-Tényleg kísértem őt, csak nem zongorán, hanem egy kis, Palm Springs-i élelmiszerüzletben egyik pulttól a másikig. De hát mit tegyünk, Pest már csak ilyen: errefelé az emberek szeretik kiszínezni a történeteket.
-Annyi tehát igaz, hogy találkozott a Királlyal.
-Találkoztam. Amikor Los Angelesben dolgoztunk egy kint élő zeneszerző barátommal, szabadnapunkon átruccantunk Palm Springsbse. Meg akartuk nézni azt a helyet, ahol a sztárok élnek. Betértünk egy kis drugstore-ba, és éppen ott vásárolt Presley is. Na akkor az én Morcz Laci barátom odalépett hozzá, bemutatott minket mint zenész kollégákat. Presley nagyon kedves volt, csak fogalma sem volt, hol van Magyarország. Magyaráztuk neki, hogy nem messze Németországtól, ahol ő katonáskodott. Kérdeztem tőle, nincs-e kedve egy koncertet adni nálunk. Mondta: boldogan, vegyük föl a kapcsolatot a menedzserével. Sétáltunk a pultok között, beszélgettünk, meghívott az esti partijára, ennyi volt.
-Hol találkozott még sztárokkal?
-Például a Két Medvében, az Üllői úton. Már egy hete járt be egy nagyon kedves hölgy, aki állandóan amerikai számokat kért, amikor egy amerikás magyar odajött, és elismerően csettintett: ez igen, Glenn Close-nak játszani!… Állítólag itt forgattak egy filmet, és ő esténként a Két Medvébe járt vacsorázni, lazítani.
-Mostanában ismét Budapesten, a Komédiás nevű étteremben játszik, de a hírek szerint hetente négyszer a teniszpályát is felkeresi. Hetvenhat éves, hogy bírja?
-Kitűnően! Nézze, én imádom, amit csinálok, a sport sem volt tőlem idegen soha, hiszen 1945-ben százméteres síkfutásban országos bajnokságot nyertem, harminchat éves korom óta teniszezek. Telente síelni szoktam, jövőre veszek egy korcsolyát; elhatároztam, hogy kijárok majd a műjégre, és persze a teniszt sem fogom elhanyagolni. Azért megmondom magának: mostanában egy picit érzem a könyökömet, és ez nagyon bosszant. Nem jó, amikor az ember elkezd idősödni.

KÉP

VIDEÓ