MAGYAR BÁRZONGORISTÁK EGYESÜLETE

ARCHÍVUM

Soós Tibor

zongoraművész, bárzongorista

Mosonmagyaróváron tizenévesként kezdett zenélni tangóharmonikán. Több helyi verseny megnyerése után 1949. augusztus 5-én élő adásban harmonikaszólókat játszott a rádióban Cziffra Györggyel közös műsorban.
Elvégezte a mosonmagyaróvári zeneiskolát és a győri konzervatóriumot, majd a Zeneakadémián tanult Kodály Zoltán (népdal), Ligeti György (zene elmélet), Járdányi Pál (szolfézs), Szabolcsi Bence (összhangzattan), Kadosa Pál (zongora), Maros Rudolf (népdal), Vásárhelyi Zoltán (karmester), Szőllősi András (zenetörténész) kezei alatt.
1963-tól külföldön zenélt: Finnországban, Hollandiában, az USA-ban, Kanadában, Dániában, Svédországban, Norvégiában, majd több mint egy évtizedet Ausztriában. Zongorázott Elizabeth Taylornak, Clint Eastwoodnak, Leonard Bernsteinnek, Zubin Mehtanak, Claudio Abbadonak vagy Helmut Zilknek.
Több ezer melódiát játszik fejből.

• 1953–58: Kedves Eszpresszó (Zsolnai Hédi, Vécsei Ernő), Gerbeaud Cafe, Napfény – Anna – Paradiso – Pilvax – Pipacs Bár (partner: Fehér Pubi), többszöri rádiós szereplés (Németh Lehel)
1958: 6 hónap Bulgária (Szófia, Burgasz, Plovidiv, Várna, Neszebár)
1959: Budagyöngye – Szép Ilonka – Old Firenze
1960: Hungária Bár (partner: Radó Iván)
1961: Moszkva Bár (énekes: Toldi Mária)
1962: Fortuna Bár (partner: Radó Iván), Kisrabló Bár (partner: Kovács Jancsi)
1963: Finnország (Finnpartner hajó, partnerek: Kovács Jancsi, Koslik Rudi, Papp Tivadar, énekesnő: Juditka)
1968: Fészek Klub (dobos: Kovács Gyula), Hollandia (Rotterdam)
1969: Hollandia (6 hónap), Olympia Bár (főnök: Bánfalvi Klára)
1970-71: Hotel Duna Intercontinental (partnerek: Chappy, Izsmán Nelli, Pálffy Zsuzsa, Alfonzó, Szécsi Pál)
1972: New York (főnök: Kardos Magda), Emke Rest
1973: Toronto (partner: Orlay Jenő „Chappy”), Hollandia (Rotterdam)
1974: Hotel Palace Regina Bár (partner: F. Tóth Lajos és Beamter Bubi)
1975: Fekete Macska Bár (partner: Radó Iván)
1976: Toronto (partner: Dobos Zoli), Hungarian Village Rest
1977: Hollandia, Svédország (Stockholm), Dánia (Koppenhága)
1978: Hotel Royal (partner: Beamter Bubi), Rotterdam (6 hónap)
1979-80: Hollandia, Norvégia (Oslo), Grand Hotel
1981: Amsterdam, Rotterdam
1982-83: Casanova Pianó Bár
1984: Margitszigeti Nagyszálló (partner: Nádas Gábor)
1984-94: Restaurant Stadtkrug, Bécs (főnök: Bentzur Vilmos)
1994-96: Hotel Korona
1996-2000: Hotel Intercontinental
2001: Bazilika Kávéház, Étterem
2002-06: Kispipa Vendéglő, Komédiás Kávéház
2007: Kispipa Vendéglő, Komédiás Kávéház, Spinoza Kávéház
2008-10: Spinoza Kávéház, Komédiás Kávéház
2011-: Spinoza Kávéház

Soós Tibor egy nagy magyar zongorista generáció utolsó mohikánja. Egy olyan generációé, amelynek tagjai a világ legkülönbözőbb pontjain képviselték nagy sikerrel a zongorázás budapesti iskoláját. New York-ban George Feyer alias Fejér György, Zürichben és Ascona-ban Charlie Csik, alias Csik Karcsi, Bécsben Solymossy Lulu, és – Soós Tibor. * Írásom korábban közölt első változatában megemlítettem azt is, hol lép fel jelenleg Soós Tibor, sajnos rossz utcanevet közöltem. De mert cikkem témája nem ez, hanem a művész életútja, ezért ezt a mondatot töröltem. Dr.G.J.

GJ: Tibikém, mikor megbeszéltük ezt a találkozót, először szabadkoztál, mondván, hogy mit keresnél te a „jazzma”-ban, hiszen igazából nem is vagy jazz-zongorista. Én ezt vitatom, de azért kész vagyok meghallgatni az érveidet.
ST: Nézd, én bárzongoristának vallom magam. A bárzongoristának olyan repertoárt kell elsajátítani, ami szinte mindent tartalmaz Johann Sebastian Bach-tól Andrew Lloyd Webber-ig, és ebbe csak imitt-amott fér egy kis jazz.
GJ: De akinek van füle, száz méterről, szél ellenében is meghallja a billentésedből, az akkordjaidból, hogy be vagy oltva ezzel a zenével, ne is próbáld tagadni.
ST: Igen, az oltást akkor kaptam, amikor fiatal srácként elkezdtem zenét tanulni. A jazz ebben az időben nagyon népszerű volt. Játszották a rádióban, a mozikban, persze, hogy a hatása alá kerültem. És nem is kellett okvetlenül Amerikából jönnie, mert az akkori magyar slágereket hasonló stílusban írták, sokukból világsiker lehetett volna, ha nem itt adják ki őket. És még valami: a szakma krémje szinte kivétel nélkül kitűnő jazzistákból állt. Ezek voltak számunkra, fiatalok számára, az etalonok.
GJ: Neveket, Tibikém!
ST: Hogy a zongoristáknál maradjak: Solymossy Lulu, Martiny Lajos, Citrom (Kertész Kornél), Vécsey Ernő, Szabó Jóska, Zágon Iván, aztán Totth Menyus, Tychó Tomi, Csermely Egon, Garai Attila, Cseuz Bandi, Dobsa Sanyi.
GJ: Impozáns névsor, különféle stílusú előadókkal.
ST: Hogy az elején kezdjem, Solymossy Lulu a harmincas-negyvenes évek stride-piano iskoláját képviselte, Martiny és a Stan Kenton magyarországi helytartójának számító Citrom pedig a modern irányzatokat. De a stride-hoz kell sorolni Vécsey Ernőt és az ebben a stílusban legkiválóbb Szabó Jóskát is. Neki olyan balkeze volt, ami két dobost is kitett. Zágon Iván, Csermely Egon, a bebop-hoz tartoztak, Garai Attila Oscar Petersont követte. És milyen jól! Totth Menyus pedig külön klasszis, ő a saját szerzeményeinek nagyon egyéni interpretálásával valósággal egy, az amerikaival egyenértékű „menyus-jazz”-t hozott létre.
GJ: És ezek a muzsikusok tulajdonképpen mind bárzongoristának számítottak.
ST: Igen, akkoriban még nem méricskélték patikamérleggel a zenét és a zenészeket. Ha bárról volt szó, az embereknek mindjárt az jutott eszébe, hogy : „halkan szól a jazzz”. És ez valahogy így is volt.
GJ: Látod, ezért is vitatkoztam Veled az elején. De menjünk tovább. Mikor és hol léptél fel először?
ST: Mosonmagyaróváron, még tínédzserként kezdtem el tangóharmonikán játszani. Több helyi versenyt is megnyertem és végül a rádióba is eljutottam. 1949. augusztus 5-én, élő adásban, harmonikaszólókkal léptem fel. Ebben a műsorban szerepelt még Cziffra György, Beamter Bubi, és a szaxofonos Filu, aki együttesével akkor a legmodernebb jazzt játszotta. A gázsi 80 forint volt.

 

 

GJ: Nem is volt az akkoriban olyan kevés. És milyen volt a folytatás?
ST: A mosonmagyaróvári zeneiskola és a győri konzervatórium elvégzése után felvettek a Zeneakadémiára, ahol nagyszerű tanároktól kaptam meg a végső „sliff”-et.
GJ: Mondjál ezek közül néhányat.
ST: Kodály Zoltán, Ligeti György, Járdányi Pál, Szabolcsi Bence, Kadosa Pál, Maros Rudolf, Vásárhelyi Zoltán.
GJ: Ez egy valóságos „Hall of Fame”, jó útravalót kaphattál tőlük.
ST: Igen, kitartott hat évtizedig.
GJ: Kezdjük Budapesttel.
ST: Mint mindenki, én is „repülés”-sel kezdtem, ami azt jelentette, hogy minden nap más és más helyen kellett a szabadnapos zenészek helyett játszani. Hol szólóban, hol duóban, hol trióban. Jó iskola volt. 1952-ben az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalat vezetője megkérdezte, hogy volna-e kedvem a Váci utcai „Kedves”-be szerződni? Volt. Ezzel elkezdődőtt életem egy nagyon szép időszaka, a Belváros szívében, ahol megismertek és én is mindenkit megismertem. Felejthetetlen találkozásokban volt részem.
GJ: Például?
ST: Egyik este beállított egy sovány, bilgeri-csizmás ember, akit rögtön nagy tisztelettel vettek körül. A disszidálási kísérlet miatt kapott börtönbüntetéséből frissen szabadult Cziffra György volt, akit első pillanatban meg sem ismertem. Záróra után még órákig játszott nekünk, úgy ki volt éhezve a billentyűkre. Egyszerűen nem lehetett betelni vele.
GJ: Mikor kezdted meg a világjárást?
ST: 1963-ban kaptam az első külföldi szerződést Finnországba, aztán jött Hollandia, az USA, Kanada, Dánia, Svédország, Norvégia, és végül Ausztria, ahol több mint egy évtizedet töltöttem el. Összesen vagy két évtizedet csavarogtam el különböző országokban és városokban.
GJ: És mikor fejezted be?
ST: 1994-ben jöttem véglegesen haza a bécsi szerződésemből, ahova azért évente még vissza-visszajárok egy hónapra, tehát egy kicsit még most is csavargok, ez már csak a véremben van.
GJ: Mondjál valamit a külföldi törzsvendégeidről is, egyáltalán voltak ilyenek?

BERNSTEIN,  A TÖRZSVENDÉG
 
ST: Hogyne. A skandináv országokban is, Ausztriában is, több ismert filmszínész tartozott ebbe a körbe, hogy mást ne mondjak, Clint Eastwood, aki maga is zongorázik, mégpedig
jazzt! A különféle főpolgármestereket és helyi notabilitásokat már nem is tudnám felsorolni, de olyan nagy muzsikusokat, mint Leonard Bernstein, Claudio Abbado, vagy Zubin Mehta, nem lehet elfelejteni. Ők Bécsben gyakran jártak be hozzám a „Stadtkrug”-ba, mivel hol egyikük, hol másikuk dirigálta a Bécsi Filharmonikusokat, vagy a Staatsoper zenekarát és ez rövidebb-hosszabb időre ehhez a városhoz kötötte őket. Ilyen színvonalú közönségnek persze mindig a maximumot kellett nyújtani, mindegy milyen műfajban. Egy muzsikus számára nem létezik ennél nagyobb hajtóerő. Remélem még maradt bennem egy kevés, úgy véled Te is?
GJ: Maradt még, jócskán.
 
 
Itt, a Kedvesben, egy szőke, göndör hajú fiú ült a zongoránál: Soós Tibi. Mellette, a dobos: egy másik huszonéves, Fehér Bubi. Fél nyolckor megérkezett Vécsey Ernő, a híres zeneszerző, és a művésznő: Zsolnay Hédi. A pincérek felvették a rendeléseket.
 
A Napfény presszóban Horváth Jenő zongorázott. Az ő számait még Hollywoodban is lenyúlták. (Ez volt a legtöbb, amit annakidején egy pesti zeneszerző elérhetett.) Eisemann Mihály operettjeit is csak Caracasban láttam. Ő maga a Pest-Buda vendéglő huzatos ruhatára előtt játszott, öregen, betegen.
De ne siessünk! Totth Menyus, egy nyurga szeladon a Paradiso-ban szédítette a hölgyeket. Magának írom ezt a dalt! – suttogta sejtelmesen.
 
Amikor újra végigslattyogtam a Váci utcán, emeletes paloták emelkedtek a Darling és a Napfény helyén. Azt hittem, hogy a régi életemből semmi se maradt. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Soós Tibi fényképe vigyorgott rám egy kirakatból, valahol az Oktogon és a Jókai tér között.
A „Kedves” ifjú zenésze megőszült, de ő volt az, kétségtelenül. Visszajött ő is, miután fél évszázadon át járta a világot. Lett újra házam és hazám, társam és törzshelyem.
Tibor szeretett mesélni. Tőle tudom, hogy egy este beült hozzá egy úriember, és megkérdezte, hogy tudna-e neki Totth Menyus számokat játszani. „Emlékszel, nyár volt” – dörmögte Tibor. Fel se nézett, csak akkor kapott észbe, mikor a vendég beledobott a tányérjába egy zöld, százdolláros bankjegyet. Felugrott, de mire kirohant utána, az amerikainak már nyoma veszett.
– Ő volt az! – mesélte Tibor. Ráismertem: Totth Menyus.
Visszarepült volna Amerikába? Itt, Pesten soha többé senki se látta a Jókai tér és az Oktogon között. Tibor néha még eljátssza a számait. Bólogatunk, nagyokat hallgatunk. Eszünkbe jutnak a régiek: Totth Menyus, Szabó Kálmán, Orlay Jenő Cseppi.
Bánk Tommy egyszer még írt, Los Angelesből. Aztán ő is elhallgatott. „Egy koldus az utcán a kezemhez ért!” – Vajon odaát, Los Angelesben ismerik-e ezt a nótát? „Bácsikám, én is majd idejutok – szívemben én is egy koldus vagyok.” Bizony. Ez az, amit nem szokott bevallani magának az idegenbeszakadt.
 
Soós Tibi nemsokára kilencven éves. Most a Spinozában szédíti a hazalátogatókat, a Komédiás után. Pianist – no kommunist! – ismételgeti. Valahol Nyugaton mutatták be őt ilyen esetlenül. Hogy ki, hol, és kinek? Elisabeth Taylornak? Leonard Bernsteinnek? Híres emberekben sosem volt hiány Tibor zongorája körül.
Hát csak így. Itt, Pesten nincsen már ötórai tea, munka után nem táncolnak már a szerelmesek. Füstös presszók, kétforintos duplák sincsenek.
 
Ami fájdalmasabb: igazi, jó számok sincsenek. Nem tudnak semmi újat lenyúlni tőlünk a hollywoodi bóvligyárosok. „Pusztaság maradt” – Tommy megmondta – „a nagy vihar után”. Leomlott a vasfüggöny, és bejöttek a cowboyok.
A Spinozába néha egy-egy fiatal is betéved. Attila itt tanulgatja Seress Rezsőék világszámait. Hogy szomorú-e a vasárnap? Tibor a Sztálin-kantátát játssza, és ezen – aki még ismeri – jót nevet.
 
 
 
Boldog vagyok, mondja Soós úr, hiszen bejártam a fél világot, és pontosan ötvenévnyi csavargás után ma is játszom Budapesten, két helyen is. Csak egy dolog nem megy a fejembe. Mégpedig az, hogy mi lett a zenéből. Hová tűntek a melódiák? Miért csak a három harmóniát ismerő zenészek kerülnek a tévéképernyőre? Olyanok, akik szerint a violinkulcs egy lakatosok által használt műszó, és azt sem tudják, hogy kereszt nemcsak a temetőben van, hanem a kottán is. Miért van az, hogy egyre kevesebb helyen kell az élő zene? Megyek az Annába, nincs már zongorista. Megyek a Gerbeaud-ba, ott sincs. Nézem a szállodákat, a bárokat, alig egy-két helyen muzsikál valaki, pedig a legtöbb helyiség sarkában ott áll még a hangszer, és él még néhány kiváló bárzenész. Olyan, aki ezerszámra ismeri a slágereket, köztük – csupán szakmai becsületből – azokat is, amelyeket néha évtizedekig nem kell elővennie.
 
 

Forgatás – élmény / Soós Tibor

 

Sziasztok!

A VácMyLife márciusi extrájában egy Budapesten élő 79 éves bárzongoristát, Soós Tibort ismerhettétek meg. 
Számomra nagyon különleges élmény volt a vele való beszélgetés, de hát én már csak ilyen javíthatatlan romantikus vagyok. 🙂 
 
Az Ő esetében nem volt könnyű dolgunk, hiszen Tibi bácsi 60 év eseményeit, élményeit mesélte el nekünk. Szerettük volna, ha számotokra is érezhető lenne a műsor nézésekor, hogy itt mennyi meseszerű élményről, sikerről és csalódásról van szó, ami ugyan nem hangzik el szó szerint. Szerettük volna, ha ti is legalább annyira megkedvelitek a bácsit, ahogy mi megkedveltük.
 
Egy csodálatos emberről és egy igazán kivételes zenészről van szó. Bolondos, bohókás úr, aki mindig viccel valamivel és aki 60 év után is ott ül a zongoránál és ugyan olyan jókedvvel játszik, mint 1953-ban.
 
Kicsit azonban csalódott is vagyok.
Nem Tibi bácsi miatt, hanem mert őszintén hiszem, hogy egy ilyen zenész több megbecsülést érdemelne. A kávéházban, ahol évek óta játszik szeretik és nagyra tartják őt, az évfordulóra még egy egész estés műsort is szerveztek neki a színházteremben az ő szereplésével. Nagy sikere volt.
De mégis bánt, hogy rajtunk és a kávéházon kívül, sehol sem jut neki hely. Amikor erről mesélt nekünk nem az irigységet láttam rajta, hanem azt a kicsit keserű bánatot, hogy az a 60 év, szinte az egész élete nem ér semmit sem???
Nem tudom, hogy ti hogy gondoljátok, csak magamból tudok kiindulni, de azt gondolom, hogy azok az évek, az a 3000 dal amit tud és bármikor eljátszik nekünk vagy a vendégeknek, az nem tűnik el és igenis az nem kevés. Igenis járna neki a megbecsülés, az hogy azon a néhány száz vendégen kívül, aki csak az elmúlt években hallotta őt, többekhez is eljusson.
Én őszintén szeretném, ha felfigyelne rá az ország és megkapná az őt megillető elismerést.
 
Remélem, hogy a műsorunkkal segíteni tudunk ebben.
 
Nagyon sok szép évet kívánok még Tibi bácsinak, hogy minnél tovább okozhasson örömet még nekünk.
 
Írta: Für Nikoletta

TOVÁBBI KÉPEK

VIDEÓK