A 20. század legendás bárzongoristái különlegesen egyedi művészeti értéket képviseltek, melyek egyesítettek több művészeti irányzatot. Egyfajta Hungarikumként is tekinthetünk erre az örökségre, melynek mai napig ragyogó képviselői vannak Hazánkban. Fontosnak tartom, hogy ez az irányzat jelen legyen napjainkban és a közönség élvezhesse azt az atmoszférát, melyet csak egy bárzongorista képes megadni a hallgatóságnak.

Liszt és Kossuth-díjas zongoraművész
A Cziffra György Fesztivál művészeti vezetője
Egyetemi Docens, Érdemes Művész

Miért csatlakozom a bárzongoristákhoz?

A nagyvárosnak is megvolt a maga folklórja. A régi Budapest hangulatához szorosan kötődött a zene: a kávéházi cigányzene és a bárok, mulatóhelyek modernebb, az 1920-as évek jazz illetve szórakoztató zenei világából fakadó, többnyire szóló zongorás vagy kis együttest foglalkoztató kamarazene.

A bárzongoristák! Kik ők? Azok, akik remekül zongoráznak, ezerféle dallam zsong a fejükben, és nem a hangversenytermek  pódiumainak elérhetetlen távolságában fejtik ki művészetüket, hanem a kulináris és zenei  fogyasztók közvetlen közelében. A bárzongorista megszólít, játékával, sajátos énekével kommunikál, és megvan az a képessége, hogy megtalálja azt a dalt, amire közönsége – akár egyénenként, akár közösségként – a pillanat hangulatában vágyik.

A bárzongorázás művészete bizony kihalófélben van – mint ahogyan sajnos a kávéházi cigányzenéé is – és ez nagy veszteség, mert  mindkettő a magyar városok, s elsősorban Budapest életérzésének nélkülözhetetlen részét alkotta.

De hogy ne kelljen véglegesen pontot tenni a bárzene-történet végére, és írhassuk tovább e történetet jelen időben is, sőt: a jövőjében reménykedve, alakult meg a Magyar Bárzongoristák Egyesülete. Kicsiny hajó, amely hányódik az egyre agresszívabbá váló pop-zene viharaiban... Néhányan elhatározták, hogy együtt kormányozzák a hajót mindaddig, amíg fel nem lehet kiáltani: „Föld a láthatáron!”

A magam részéről, tősgyökeres budapestiként (sőt: pestiként), zenetörténészként pártolom ezt a kezdeményezést, és lehetőségemhez képest beleteszem emlékeimet, nosztalgiámat, vágyaimat a közös akaratba. Mutassunk föl valamit a múltból, amit nem lenne szabad elveszítenünk ma sem: az élet poézisét!

A második világháború alatt a brit parlament – a hadi költségek miatt – állítólag átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását. Válaszként a legenda szerint Churchill visszakérdezett: „De akkor miért harcolunk?” Ez lehet, hogy nem történt meg. De mindegy, mert a lényeget kifejezi.

A pandémia az élet minden területét átformálta. Nagyon sok negatívuma mellett észre kell, kellene venni a jót is, amit hozott az életünkbe. Ezek egyike – szerény véleményem szerint, - hogy ráébredtünk arra, hogy az élő koncertek, színházi előadások, az emberi kapcsolatok, a személyesség milyen fontos. Ezek nélkül nincs értelme az életnek.

Annak idején egy-egy jobb szórakozóhely elképzelhetetlen volt élő zene nélkül. Ma is az, bár az ilyen helyek száma erősen megcsappant.

Annak a szónak, hogy „bárzongorázás” kicsit pejoratív értelme van. Pedig igaz a mondás ebben az esetben: nincs komoly zene vagy könnyű zene. Jó zene és rossz zene van. Tehetséges, inspiráló előadás létezik, illetve tehetségtelen, magamutogató giccses virtuozitás.

A bárzene több műfajból táplálkozik, még azt is mondhatnánk; igazi hungarikum. Nagy műveltség kell hozzá, hiszen ismerni kell a repertoárt, amely a népszerű hazai és külföldi slágerektől az operetten át a népdalokig terjed. Ne felejtsük el, hogy Cziffra György – a világ valaha élt egyik leghíresebb zongoraművésze – bárzongoristaként kezdte pályafutását. Akkor a világjáró karmesterek, nagy „komolyzenei” művészek sorban álltak a Kedves presszónál, hogy hallhassák a játékát.

Úgy vélem a bárokban, a presszókban, nívós szórakozóhelyeken is nagy szükség van kiművelt, tehetséges, improvizálni képes tehetséges muzsikusokra, mert a jó zenét bárhol lehet rangjának megfelelően előadni. Örülök, hogy megalakult a Magyar Bárzongoristák Egyesülete, és biztos vagyok benne, hogy nagyon magas művészi szinten muzsikáló művészeket ismerhetnek meg majd az érdeklődők.

Ha hiszik, ha nem a szó, hogy bárzongorista nem található a Magyar Értelmező Kéziszótárban. Sőt, a nagybetűs Internet sem szolgál pontos defínicióval. Kezdésképpen, hadd próbáljam meg megfogalmazni a szó jelentését!

Mit szólnának ehhez? bárzongorista fn Bárban, eszpresszóban vagy egyéb vendéglátóipari egységben zongorázó Művész, aki szinte végtelen repertoárjából kérdés nélkül is éppen a legmegfelelőbb zeneszámot játssza a vendégnek.

A bárzongoristák Magyarország egyik jelentős exportcikkének számítottak és számítanak ma is. Vélhetően a világ számos ötcsillagos szállodájában lehet magyarul beszélni a zongora mögött ülő Művészekkel. Művészekkel, hiszen aki képes több száz művet kotta nélkül játszani, az megérdemli a művészi rangot, főleg, ha ugyanaz a mű napról napra új fényt, csillogást és hangulatot kap. (Persze a bárzongoristáknak is van kottásfüzetük, és én nagyon büszke vagyok arra, hogy a legendás bárzongorista, Orosz Janika kézzel írt, örökbecsű albumát én őrizhetem.)

2003-ban kerültem szorosabb kapcsolatba a bárzongoristákkal, az első bárzongorista verseny szervezőjeként, támogatójaként. A szerelem és a tisztelet azóta töretlen, és nagyon örülök, hogy most már saját érdekképviselet is segíti a bárzongoristákat.